Zenében beszélgetni

Füst a szemében - Cseh Tamás története és dalai 

"Hol a pi….ban voltatok b….m… ?"

Eme, a kelleténél kissé vaskosabbra sikeredett kérdés hasított a levegőbe a tömegből azon az eseményen, amelyen Cseh Tamás emléke előtt tisztelegtünk. A Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar zeneszerző, énekes, színész, előadóművész idén lenne nyolcvan éves.

A kerek évfordulóra Vecsei H. Miklós, Szabó Balázs és Ratkóczi Huba, Füst a szemében címmel egy zenei produkciót hívott életre, melynek alapját Bérczes László beszélgetőkönyve adta.

Az esemény szeptember 19-én a Könyvtárparkban zajlott, ahová a vendégek már jóval a kezdés előtt szép számmal érkeztek. Ezen persze a legkevésbé sem csodálkoztunk, hiszen a vonalak már napok óta izzottak. Ilyenkor a telefon másik végén aggodalommal teli hangon érdeklődtek a helyfoglalásról, az időjárás várható alakulásáról és minden olyan körülményről, mely befolyással lehet a program lebonyolítására.

A délelőtti, kissé szomorkás égbolt és az a néhány bátortalan esőcsepp, mely aláhullott, megfelelő hangulatot teremtett a nap további részéhez. A még délelőtt kikerülő fehér székek pedig elegáns kontrasztot alkottak a kissé borús atmoszférával.

Mi sem illene jobban a folyton bolyongó, útját kereső és háborgó lelkű zenészhez, aki olyan értékek mentén élte az életét, mely folytonos disszonanciában volt a rendszerrel. A rendszerrel, mellyel szinte sosem tudott azonosulni.

E nyomás alól próbált meg kitörni gondolataival, zenéjével, bohemitásával. Ez a - jó értelemben vett – szertelenség mégis olyan saját, belső és áldásos rendszert teremtett számára, mely lényén keresztül zenéjében, előadásmódjában, szemének kissé huncut csillogásában egész életén át tetten érhető volt.

Mindaz, amit alkotott, s amit a három előadóművész két órára idevarázsolt, halála után is olyan élő szellemiséget teremtett, melyet bizonyos mértékben mindenkinek magáévá kellene tennie, hogy meglegyen bennünk az az egészséges és szükséges kritikai attitűd, mely olyannyira hiányzik mai életünkből. Hogy merjünk felismerni, szembenézni, kérdőre vonni… emellett pedig valami újat, valami igazabbat mutatni mindattól a szilikonnal feltöltött semmitől, amelyben élni vagyunk kénytelenek. Ő ezt tette és ettől annyira élő most is!

A több mint húsz dal mellett a közönség életének főbb állomásaiból, meghatározó epizódjaiból is ízelítőt kapott, melyet Vecsei H. Miklós egyes szám, első személyben tolmácsolt. Így vele együtt valamennyi székeken, padokon helyet foglaló, vagy egy-egy fa alatt álldogáló vendég átélhette azokat az ikonikus pillanatokat, melyek a művészt sorsának beteljesülése felé vezették.

Ezen apró, ám annál meghatározóbb momentumok egyike volt, amikor többedmagával a Bakonyban élte az indiánok életét, vagy amikor Bereményi Gézával találkozott, akivel később százával szerezték a közös dalokat. De ilyen alkalom volt, amikor szerelmét megismerte, vagy a szovjet-orosz "bárd"-dal, Viszockij-jal találkozott, akivel szavakban ugyan nem értették egymást, ám dalban annál inkább pendültek egy húron, ahogy mondani szokás.

Fontos pillanat volt az is, amikor a benne megfogalmazódott nagy kérdésekre égi válaszként egy templomot pillantott meg. Ő észrevette ezeket a jeleket, hiszen a szíve és a lelke nyitott volt minden iránt, amit tisztának és igaznak gondolt.

Az igaz út azonban túlságosan rögös és tudjuk, hogy Tamás két végén égette a gyertyát. Mindez pedig túl hamar és túl sebesen üldözte végzete felé, mígnem tüdőrákot diagnosztizáltak nála. A zenét lassan, de biztosan az orvosi műszerek monoton és rideg hangja váltotta fel, ami oly távol volt mindattól, ami benne életében buzgott. Életerejét nemcsak a betegség, hanem a kórterem bántóan steril közege is apasztotta, mígnem 2009. augusztus 7-én végleg elragadta őt tőlünk, hogy folyton dacoló bohém lelke csillagként ragyogjon felettünk.

Hiszem, hogy mindaz, amit megteremtett, nem pusztán egy művészi kiteljesedés eredménye, sokkal inkább az ellenszéllel konokul, de nem öncélúan dacoló, marcangolt, ám annál erősebb lélek üzenete. Az üzenet pedig nem más, mint maga a JELENLÉT. Nem a puszta létezés, mely csak a túlélésre, a tömegbe, a rendszerbe való beolvadást látja legnagyobb eredményének, hanem a nyomot hagyás. Még akkor is, ha nem engedik, akkor is, ha gáncsolják, akkor is, ha nem értik meg. Mert csak így lehetünk önmagunkkal azonosak, így nézhetünk minden este és halálunk óráján is bátran a tükörbe.

Ő ezt tette és mi ezt jól tudjuk! Így neki senki sem teheti fel azt a kérdést, amely ugyan többes számban, de írásunk elején elhangzott.

"Hol a pi….ban voltál, b… m….?