Skandináv minőség, örök élet és a rettegés foka

- avagy évzárás és évkezdés a könyvtárban - 

Az év végi fáradtság a könyvtárosok számára sem ismeretlen, ez alól pedig a 2023-as év sem volt kivétel. Az esztendő utolsó hónapjában gerincünket nem csak a kölcsönzések száma, hanem programjaink is horpasztották. Mi azonban konvergenciát észleltünk az erőben, így derekasan álltuk a sarat, vagy, hogy stílusosak legyünk, inkább a havat. Persze ilyenkor jön az obligát kérdés! Miért van az, hogy az ember akkor a legfáradtabb, amikor épp az erejére lenne szükség? Aki ezt így összehozta, az valószínűleg ugyanaz volt, aki a tavaszi fáradtságot betársította a tavaszi nagytakarításhoz.

A december egyik nagy változása természetesen a téli nyitva tartásra való átállás volt, ami – mint mindig – okozott némi zavart az erőben. Ezt bizonyítja például a hétfőn ajtón kopogtató olvasó, vagy a Fiókkönyvtári nyitva tartással kapcsolatban telefonon vitatkozó hölgy, aki váltig állítja, hogy a tájékoztató nem volt kitéve az ajtóra. Szerintünk meg DE, szerinte NEM, DE, NEM, DE…

Persze néhány nap múlva úgy lanyhultak a kedélyek, mint a tenger hullámai vihar után, mi pedig lelki békénket helyreállítva kezdhettünk neki könyvtárunk karácsonyi díszbe öltöztetésének. No, itt aztán előkerültek a mindenféle méretű kartondobozok, melyek csak úgy ontották a díszeket, girlandokat és fényfüzéreket, melyek vagy égtek, vagy nem, de aztán mégis.

Ez utóbbiakat kiegészítve és a karácsonyi tematikánál maradva, mintegy innovációs céllal kerültek könyvtárunk "egére" a "Scandinavian Sleeping & Living" életérzés manifesztumai. Az összehajtogatható, világító csillagok úgy ragyogtak fejünk felett, mint a Roxfort ebédlőjének levitáló gyertyái, melyek balzsamos félhomállyal simogatták a varázsló lurkók kedves pofikáit. Annyi különbséggel csupán, hogy a Lars Larsen nevével fémjelzett, nemzetközi kiskereskedelmi lánc termékeinek eszük ágában sem volt világítani.

De mi a baj ezzel, hiszen a félhomállyal a neves kortárs amerikai írónak és rendezőnek, Woody Allennek sem volt semmi baja, aki "A Jade skorpió átka" című moziban sztoikus nyugalommal, SZTK keretes szemüvege mögül laposakat pislogva közölte Helen Hunttal, hogy "Ne aggódjon, így legalább nem kell annyi festéket feltennie!"

Szóval, ne sápítozzunk, inkább oldjuk meg a problémát! A lendület hatására már elő is került a szerszámos doboz, hogy annak tartalmával a hibás gyártástechnológiát házilag orvosoljuk. A termék leírása és a valóság között azonban némi eltérést tapasztaltunk, hiszen a "Modern karácsonyi dekor, mely fényt és örömöt áraszt a legsötétebb évszak idején"-ből sem a fény, sem az öröm nem valósult meg. Egyelőre maradt tehát a sötétség, a szitkozódás és a görcsbe rándult kezek.

Uszkve egy órán át tartott szenvedésünk, mert a műszerész csavarhúzó és a konyharuha nemcsak a problémát, hanem az atombiztos csavarokat is megoldotta. Így már rakosgathattuk is a kraftot az elemtartó dobozba, hogy tényleg árasszunk némi fényt.

Ebbéli szenvedéseinket azonban olvasóink nagyban enyhítették, akik a december 1-jén meghirdetett karácsonyfa díszítési felhívásunk hatására szinte egymásnak adták a kilincset és hozták a szebbnél-szebb díszeket. Az Olvasószolgálat közelében elhelyezett fenyőfán az egyedi készítésű, a modern és a retró alkotások is helyet kaptak. Ez utóbbi körben maradva egy kedves olvasónk több doboznyi, sok itt dolgozó gyermekkorát felidéző ékítményt adományozott részünkre. A csillogó szépségek nemcsak ifjúkorunkat, de történelmi időket is felidéztek, amiről mi sem árulkodott jobban, mint a dobozon látható ár és a származási hely: Leningrád.

Egy másik kedves olvasónk a fát elnézve pedig megjegyezte, milyen jó is lenne néhány csipkebogyó az örökzöldre, hiszen az az örök életet jelképezi. Néhányan rögtön tovább is gondoltuk a dolgot, hiszen ha a csipkebogyó az örök élet szimbóluma, akkor a csipkebogyó szörp lenne az örök élet itala? Ha igen, akkor felfedezésünkért akár a neves svájci alkimista, Paracelsus is megirigyelhetne bennünket.

Ha pedig már a "celebeknél" tartunk, a jó öreg Mikulásról se feledkezzünk meg, aki krampuszaival karöltve lelkesen járta Gyöngyös utcáit és tereit, hogy mosolyt csaljon a városlakók arcára. Körútjuk során természetesen a Városházára is betértek, itt azonban uszkve fél órát kellett várniuk polgármester úrra. Hiába, így jár az, aki nem húz sorszámot. Mikulásunk bosszankodott is e miatt, így ábrázata az évszakhoz hasonlóan kissé zord lett. A folyamat végül egy  kislány kérdésében csúcsosodott ki, aki ijedt ábrázattal azt kérdezte mindannyiunk Joulupukkijától:

- Ugye nem versz el?

Na de hogyan is gondolhatja bárki, hogy ez a kedves, fehér szakállú, nyugdíjas úr gyerekeket ver? Sokkal inkább fotózkodik nagymamákkal és a nagypapákkal, akik egy ünnepi szelfivel szerették volna meglepni unokáikat. A piac standjai felől áradó szeretetcunami újra mosolyt varázsolt Mikulásunk arcára, aki kiürült zsákjával, krampuszai által támogatva és a jóleső fáradtság érzésével tért vissza Lappföldre. (Akarom mondani, a 3200 Gyöngyös, Fő tér 10. szám alá).

Persze pozitív visszajelzésekben más téren sem szenvedtünk hiányt, hiszen könyvtárunk megkapta a szakma legmagasabb elismerését, a Könyvtári Minőségi Díjat, december idusán pedig a Könyvtári Hírmondót "Heves Vármegyéért" kitüntetésben részesítette a Heves Vármegyei Önkormányzat Közgyűlése.

Szóval, akár világít a skandináv csillag, akár nem, a mi egünket már két elismerés is beragyogta. Ráadásul ezekhez elem sem kellett, "csak" sok-sok munka, ötlet és kitartás.

A zárás előtti napok rohamát inkább már nem is részletezném, azt a kedves olvasó fantáziájára bízom. Legyen elég hozzá annyi, hogy a hangulat nagyban emlékeztetett a Törésvonal című amerikai katasztrófafilmhez, amelyben a törést nem a szeizmikus mozgások, hanem az ünnepi bezárás okozta az olvasókban.

Nekünk, könyvtárosoknak azonban sokkal inkább a nyitás, mint a zárás gondolata okozott traumatikus pillanatokat. Így félelmünk biztos úton haladt a rettegés foka felé. Lelki szemeink előtt már megjelent az a tömeg, amely az első és a hátsó lépcsőn hömpölyög felfelé, mint az éhezők abban a bizonyos viadalban. Persze, éhüket nem étkekkel, hanem könyvekkel igyekeztünk csillapítani. Ennél már csak a visszahozott és az asztalokra kerülő óriási könyvhalmaz látványa volt ijesztőbb, mely kezdett egyre inkább a Mount Everest hegycsúcsaira hasonlítani.

A szabad rablást követően a polcokon sorakozó könyvek konkáv jelleget öltöttek, amit vagy a bő egy hetes késéssel jelentkező szilveszteri másnaposság, vagy a túlzott lelkesedés okozott. De bárhogy is, néhány könyv ijedtében a többi mögött keresett magának menedéket.

Így történt, hogy Peter Mayle: Monaco, mon amour-ja M.M. Whalen: Bár igaz lenne! kötete mögött lelt oltalomra, jómagam pedig az asztal alatt, miután egyik olvasónk tágra nyílt szemekkel az arcomba kiabált, hogy:

- Andi, te vagy az?