"Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde"

Mi mással is indíthatnánk legújabb blogbejegyzésünket, mint Gogol revizorjának örökérvényű tételmondatával, hiszen februárban a Görbetükör Színi Társulat jóvoltából több alkalommal is volt szerencsénk, (vagy szerencsétlenségünk) kicsit másképp látni önmagunkat.

A program megálmodója a mindig derűs arcú, rosszalkodásra hajlamos, vörösesszőke hajú Kovács Róbert, akire valószínűleg nagyon sokan emlékeznek. Az azóta már rendezéssel és koreografálással is foglalkozó színész felcseperedését a képernyők előtt ülve több generáció követhette nyomon. Az általa létrehozott Görbetükör Színi Társulat tagjai pedig már több mint húsz éve szórakoztatják a közönséget. Így nem volt kérdés, hogy mi is vendégül lássuk őket.

Különösen annak fényében, hogy februárban a Janikovszky Éva nevéhez kapcsolódó vándorkiállítást is bemutathattuk a közönségnek. A Kossuth- és József Attila-díjas író, szerkesztő Kire ütött ez a gyerek? és a Ha én felnőtt volnék című művei alapján született meg a Hányszor mondjam még? című interaktív előadás, vagy ahogyan Robiék nevezik, rosszalkodás.

A kópéságra természetesen mindig és mindenhol vevők a gyerekek, így mindkét előadást telt házzal tarthattuk meg február 14-én.

A Janikovszky kiállítást már egy szinttel lejjebb tekinthették meg az érdeklődők, melynek relikviáit néhányan oly mértékben sajátjuknak érezték, hogy már-már az Égig érő fű díszlettervébe is beköltöztek volna. Azt pedig szinte már természetesnek vettük, hogy az írónő művein időről-időre olvasóink ridiküljei és bevásárlószatyrai landolnak, mely utóbbiakban jó esetben szintén könyvek, rosszabb esetben csontozott karaj, netán másfél kiló Desirée (sárga húsú, jellegzetes ízű, és szárazságtűrő krumplifajta) lapul.

Olvasóink ez irányú logisztikai tevékenységét persze könyvtárosaink enyhe szemöldökráncolása kísérte, ennek folyományaként pedig később már a kordonok is előkerültek, hogy imigyen óvjuk szegény Évánk emlékeit.

Persze időnként azon is ellamentáltunk, hogy vajon mit szólna Ternyákné Terike, - aki nyugdíjasként, mintegy keresetkiegészítő jelleggel, lelkes elánnal őrzi a Szépművészeti remekműveit - egyszer csak arra lenne figyelmes, hogy Jószagú János, rákoskeresztúri lakos Renoir – Az evezősök reggelije című festményének illusztris társaságához egy darab császárszalonnával és némi lilahagymával maga is csatlakozna? Ugye, hogy ugye?

A már-már tipikussá fajuló jelenetek után gondoltuk azt, hogy a fenti végkifejletet inkább nem várnánk meg. Így annak ellenére kerültek elő a kordonok, hogy biz' Isten, nem készültünk tüntetésre. Persze voltak, akiket a piros szalag sem tartott vissza és kamikaze módon mégiscsak oda tették le poggyászukat.

Veszélykeresés terén persze mi sem maradunk alul, amire jó példa az az ominózus eset, amikor raktárunk éles polcai közt létrával balanszírozó kollegina az Eötvös Cirkusz artistáit megszégyenítő manőverrel próbálta helyükre rakni a köteteket, ezzel is nagyban fenyegetve artériáit, vagy ha előbb esik le a lajtorjáról, akkor csontjait (a sorrend felcserélhető).

Hiába, mindig mondom, hogy veszélyes a könyvtárosok élete…

Végletekben sem volt hiány a múlt hónapban, hiszen a Kamasz Klub Valentin-naphoz kapcsolódó programján kolléganőm a szerelem mélységeinek és magasságainak könyvekben fellelhető teljes spektrumát a fiatalok elé tárta. Így került terítékre Kelly Oram: Cinder és Ella című, üvegcipős borítójával sokat sejtető kötete. Ebben Ella és Brian, a hollywood-i álompár bergmani ihletésű, gyötrelmes életét követhetjük nyomon, melyből kiderül, hogy szenvedésük oka a sztárság elviselése. Persze ennek inverzével is találkozhattak a fiatalok, így A skarlát betű, hovatovább a Vörös és fekete is reflektorfénybe került.

Ha mindezt a zene világába szeretnénk átültetni, akkor nagyjából úgy festene a dolog, mintha Kaczor Feri, "Ma este drágám" című mulatósa és Puccini Toscája egy inerciarendszerben helyezkedne el.

Míg előbbi egy mámoros éjszaka emlékét idézi fel, addig utóbbi történet annál a résznél csúcsosodik ki, amikor a címszereplő indulattól eltorzult arccal, véres késével áll egy közfeladatot ellátó személy felett (Scarpia). Innen szerelméhez rohan egy masszív falú büntetés-végrehajtási intézetbe, ahol kénytelen végignézni szerelme kivégzését. Az újratervezés lehetőségét elvetve a várbörtön faláról végül maga is aláhullik kilőtt szívű szerelme, Cavaradossi mellé. Van-e ettől szebb befejezés? 

Niki kolléganőm esete kevésbé volt drámai akkor, amikor a munka hevétől elektrosztatikusan feltöltődve rövidre zárta az áramot maga és olvasónk közt, melyet követően bocsánatkérő kutyatekintettel és egy félmosollyal az arcán az alábbi mondat hagyta el a száját:

- Elnézést, hogy megráztam! 

Hiába, a szerelem már csak ilyen. SOKKOLÓ!